3.rész

Sziasztok! : )
Váratlan ihlet-> Új rész.
Örülök, hogy még mindig van, akinek tetszik a történetem.^^ Sajnos nincs sok időm a blogra, az írásra se nagyon, de azért megpróbálok új részeket hozni, mivel szeretném végig vinni ezt a történetet. : )
Erről a részről annyit: Nem gondolkodtam, csak úgy jött... Bár kb sose gondolkodom azon, hogy mit írok, csak írok és írok, aztán majd lesz valami... : )
Remélem tetszik.^^ Jó olvasást, ha gondolod hagyhatsz kommentet.^^ 

Kissé nehézkesen emeltem meg ólom nehéznek tűnő szemhéjamat. Párszor megismételtem az ilyenkor szokásos mozdulatot, egészen addig, míg nem a világot teljes egészében olyannak láttam amilyen. Sajnos rögtön ki kellett ábránduljak abból a világból miszerint valami csoda folytán eltűntek a szüleim. Ott voltak, teljes életnagyságban, és valószínűleg az orvos egyetlen jelzésére várva, mely azt jelöli, hogy hazamehetek. Bár egy dolgot elfelejtenek: nekem már más az otthonom.
Nagyot sóhajtottam, majd ennek köszönhetően a szobában lévő összes tekintet az enyémet kezdte pásztázni. Aféle 'Mivan?' pillantással néztem rájuk. A szüleim tekintete elsötétedett, immár nem mosolyogva néztek rám. Vajon mikor értik meg, hogy végre önálló életet szeretnék kezdeni, egy olyan életet, ahol szabadon szerethetek, és engem is szabadon szerethetnek?
Nincs annál rosszabb érzés, amikor megszabják neked, hogy ki legyél. Nem lehetsz önmagad, nem lehetsz azzal, akivel akarsz, hiszen nem hozhatsz szégyent a család nevére. Család... Miért érzem azt, hogy ez nem az? Talán azért, mert ez tényleg minden, csak egy egységes, szerető család nem
-Beszélnünk kell. Biztos, hogy nem gondoltad át a dolgokat-közölte velem anyám.
Miért nem lepődök meg, hogy ezt a kijelentést tenne? Annyira kiszámítható, és a kiszámíthatóság nem tartozik (szerintem) a legerényesebb tulajdonságok közé. Csak néztem rá, néztem a nagy barna szemeit, mely szinte könyörgött, hogy értsek vele egyet, vágyott az egyetértésre. Mint ezernyi apró szilánk a szívemben, úgy jött a felismerés: újra irányítani akar. De egy valamit elfelejtett: Én nem leszek a bábja.
-100%-ban biztos vagyok magamban. Nem szeretnék veletek menni, a magam ura akarok lenni-közöltem velük, majd tekintetemmel végigpásztáztam a társaságon.
Anya szemében mintha könny csillant volna. Igazi, vagy csak a céljai elérésének egyik segédeszköze, hamis könny volt? Azt lehet, hogy sose tudom meg. Nem számít. Ha igazán szeretne, vagy valaha szeretett volna, akkor nem így bánt volna velem, és Chrissel. Csak annyi a különbség köztünk, hogy én ezt nem engedem meg, Chris viszont igen. Valamint szerintem ő nem is látja igazán, hogy mégis mi folyik itt.
-Ha annyira átgondoltad volna a dolgokat, akkor más tekintettel néznél ránk. Tudjuk, hogy teli vagy ambíciókkal, és tudjuk, hogy mennyire ragaszkodsz az elhatározásaidhoz, de mindenkinek szüksége van egy csal...
-Ki ne mond!-vágtam a szavába, majd keserű szájízzel folytattam- Mi minden vagyunk, csak család nem. Mond csak, volt valaha olyan, hogy nem a saját érdekeidet nézted? Vagy, hogy apával a teljes figyelmeteket Chrisre és rám fordítottátok? Vagy ne, várj. Válaszolnotok se kell, hiszen mindannyian tudjuk a választ: Világ életetekben az volt nektek a legfontosabb, hogy a legjobb család, a legsikeresebb üzletember valamint üzletasszony benyomását keltsétek. Sikerült is, főleg az utóbbi. Abban is biztos vagyok, hogy másik szerint mi egy remek, összetartó család vagyunk... De mit ér az ő véleményük, ha a saját gyereketek 100%-ban biztos az ellenkezőjében? Köszönöm, most is bebizonyítottátok, hogy mennyire nem számítunk Chrissel, és itt befejeztem a témát. Több szót nem óhajtok erre pazarolni. Eldöntöttem valamit és ahhoz tartom magam- közöltem kíméletlenül, folyamatosan anyám szemébe nézve.
Most már nem titkolta az érzelmeit, hatalmas sós könnycseppek cikáztak lefelé az arcán. Hogy ez mire jó nekik? Nem tudom. De egy biztos: közöltem velük mindent, amit közölni szerettem volna. Többet nem tehetek. Csak azt remélem, hogy Chris belátja az igazamat, és végre ő is a saját lábára áll.
-Rendben, ha ezt gondolod-szipogta anyám-, akkor lehetsz, a magad ura. De tudd, a mi szívünk és házunk mindig is nyitva állt előtted, és nyitva is fog. Addig nem hagyunk magadra, amíg fel nem épülsz, és azt se mondom, hogy nem foglak meglátogatni... Mégis, hogy gondolhatod ezt-sóhajtott fel, majd könnyes tekintetét az enyémbe fúrta-, minden héten meglátogatlak, és nem tiltakozhatsz. Az anyád vagyok és szeretlek, még ha ezt nem is hiszed el. Sajnálom, ha így gondolod a dolgokat, de tudom, hogy nem tudunk mit tenni ellene. Nehéz megváltoztatni bármiről vagy bárkiről is a véleményedet, mindig is ilyen voltál, ilyen is leszel. Maradj ilyen, szerethető, bájos, őszinte, akkor el fogod érni a céljaidat, de egyet soha: Soha nem hagyunk el téged.-és ez volt az ébren töltött perceim végszava.