1.rész

Sziasztok! : ) 
Amikor belekezdtem ebbe a blogba/történetbe, úgy gondoltam, akarok valami jobbat az eddigi írásaimnál...Hogy sikerül-e? Nem tudom. 
De egy biztos: az ember a hibáiból tanul. 
Soha nem mondtam magamról azt, hogy az írás nekem nagyon megy, de szeretnék jobb és jobb lenni benne, éppen ezért a kritikákat is szívesen fogadom, amíg nem támadásszerűen van megfogalmazva az. : ) 
Ha tetszik is a történet, de látsz benne bármilyen hibát, akkor nyugodtan írj! : ) 
Jó olvasást!

Amint úgy éreztem, hogy újra magamnál vagyok még élesebb, még inkább intenzívebb fájdalom söpört végig rajtam, mint utolsó emlékeim szerint.
Egy motoros... közelített... elugrottam... vagy mégsem?
Megpróbálkoztam felemelni a szemhéjamat, de azok nem akartak engedelmeskedni. Néhány próbálkozás után, kissé nyugtalanul, beletörődve a dolgokba, abbahagytam a próbálkozást, majd próbáltam visszaesni az álomvilágba.
Amint legközelebb újra magamnál voltam, megpróbálkoztam a korábban sikertelen mozdulattal. Lassan, óvatosan megpróbáltam felemelni a szemhéjamat. Amint egy kicsit megemelkedett, de a hatalmas fényáradatnak köszönhetően újra lecsukódott.
Mintha most látnék ilyet először. Olyan furcsa érzéseim voltak, de ennek ellenére, újra megpróbálkoztam az előbbi mozdulattal.
-Felébredt-jelentette, ki egy határozott mély hang. Nem akartam hinni a füleimnek. Gondolatban fohászkodtam az Istenhez, hogy csak ne az legyen, amire gondolok.
Amint a szemem hozzászokott a fényhez, és úgymond láttam is a körülöttem lévő környezetet, még élesebben, még intenzívebben belém hasított a tudat: Minden hiába.
A fehér ágy mellett, a szintén világos színű falak, a barna faajtó, a fehér éjjeliszekrénnyel körülölelve a családomat láttam.
A francba.
Chris kék szemei az enyémbe fúródtak. Aggodalmat, félelmet, szomorúságot és a megkönnyebbülés jeleit tudtam kiolvasni belőlük. Még mielőtt bármit mondhattam, vagy megpróbáltam volna mondani, a szüleim beelőztek.
-Alyson...Hogy...érzed magad?- Anya szaggatott beszédéből következtetve, már tudtam, hogy aggódott értem. A világos kék szemei sarkában egy-egy megbújó könnycsepp, most utat talált magának, és lefolytak világos arcán.
A tekintetem apám felé vándorolt. Úgy állt az ágyam szélén akár egy szobor. Nem tudtam semmilyen érzelmet leolvasni az arcáról, de ezen nem is lepődök meg. A családom mindig is arra tanított-főleg apa-, hogy rejtsem el az érzelmeimet, mert azzal nem megyek semmire, ha világgá kürtölöm a szomorúságomat, a boldogtalanságomat, csak arra lesz jó, hogy a rosszakaróimnak erőt adjak.
Tőle tanultam meg a komoly és megsemmisítő pillantásokat, amiket az embereken alkalmaztam.
Nem sok ember ismer engem igazán. A legjobb barátaim Anna és Hayley volt a családomon kívüli egyetlen emberek, akik tudták, hogy milyen is vagyok valójában. Nekik köszönhetem, az életemben azokat a perceket, amelyek őszinte mosolyt csaltak az arcomra.
Amint újból anyára vándorolt a tekintetem, kinyitottam a számat, de egy másodperc múlva vissza is csuktam.
Nem azért hagytam el őket, hogy most a nyakukba essek, és visszamenjek hozzájuk.
Önálló akarok lenni, és a lehetőséget nem szalasztom el.
-Alyson, mondj valamit...- kérlelt a bátyám.
Nem akartam, de látva reménnyel teljes arcukat, erőt vettem magamon, és kimondtam azt, amit már rég ki kellett volna.
-Menjetek el...-hangom rekedt volt, de tisztán lehetett hallani, és kiolvasni belőlük az érzelmeket. Nem akartam, hogy itt legyenek. Az új életemben ők nem foglalnak helyet.
-Alyson...-kezdte anyám, de apám mély éles hangon közbevágott:
-Haza jössz velünk! Nincs vita!- jelentette ki határozottan.
-Nem- csak ennyit szóltam. Egy szó, de remélem a jelentése világos számukra.
-Kérem most menjenek ki, a betegnek pihennie kell!-nyílt az ajtó, és egy ötvenes évek középén járható, szemüveges, kissé kopasz orvos lépte át a küszöböt.
A szüleim és Chris vonakodva ám, de távozni készültek a szobából. Amikor anya az ajtóhoz ért, még visszafordult hozzám, s csak ennyit mondott: Szeretlek.
A szó mint egy éles penge belém hasított. Szinte soha nem mondta ezt nekem, de a könnyes szemeiből ítélve, kezdtem neki hinni.
A francba.


Amint újból magamhoz tértem, a szüleimet, Christ, az orvost és pár rendőrt pillantottam meg a szobában. Tudtam, hogy mi következik, csakhogy nem voltam készen arra, hogy beszéljek róla.
Az emlékek hirtelen mintha szíven szúrtak volna. A boldog emberek, az éjszakai klubok, a motoros...
-Jó napot- dünnyögtem az orrom alatt.
-Jó napot. Örülünk, hogy felébredt, és csodával határos módon megúszta a balesetet egy lábtöréssel és néhány zúzódással. Sajnáljuk, hogy ilyen korán jöttünk, de szükségünk van minden információra, amire emlékszik a balesettel kapcsolatban. Segít nekünk?
Hogy segítek-e? Még magamban se mertem tovább boncolgatni a szálakat, nem hogy másnak segítsek...
-Én...nem tudok mit mondani- jelentettem ki kissé bátortalanul, rekedtes hangon.

Bevezető

 A szeptemberi lágy szellő cirógatta az arcomat. Az égbolt felhőtlen, tiszta volt és a csillagok a végtelenségig ragyogtak rajta. Egy-egy lágy fuvallat emelt kicsit a szőke tincseimen, de amint tovament azok visszasüllyedtek a hátamra.
Boldog voltam.
Örültem, hogy végre elszabadultam az otthonomtól, örültem, hogy végre új életet kezdhetek egy új városban.
A folyó feletti hídon emberek sokasága csodálta a ma éjszakai tisztaságot. Boldogan ölelkeztek a párok, a kis gyerekek vígan ugráltak. Autókat csak itt-ott lehetett látni, így a kicsik kezét nyugodt szívvel engedték el.
Ha az ember csak ezt a képet látja, akkor rögtön azt gondolja, ez a gondtalan élet, a boldogság városa.
Egy sóhajtás kíséretében vettem tudomásul, hogy ez minden amit én is szeretnék, és ez minden amit nem kaphatok meg.
Most már nem érdekel. Ha 18 évig nem törődtek velem, akkor itt az ideje, hogy új életet kezdjek. Nélkülük. A szüleim és a bátyám nélkül.
Chris még úgy ahogy törődött is velem, de általában én voltam a kicsi, akinek úgy kellett ugornia ahogy ő fütyült. A szüleink ki se láttak a munkából, ha pedig igen, akkor is csak a felgyülemlett feszültség miatt, ami persze az énrajtam csattant.
Ezeket el kell felejtenem. Már letisztáztam a dolgokat a búcsúlevelembe, amelyben leírtam, hogy ne is keressenek. Kaptam egy új esélyt, és nem akarom elszalasztani.
Lassú léptekkel távoztam a város belsőbb részeibe. Ahogy mentem egyre több volt az ember, és egyre több az éjszakai klubok. Bevallom, kicsit féltem, hogy összefutok egy részeggel, aki nem fog békén hagyni.
De szerencsére nem.
A szállásom felé vettem az irányt. Ahogy befordultam a sarkon, az ismerős épületet már meg is pillantottam. Magas kék falai mint egy erőd, úgy állt a sötét házak között. Egy mellékutca végén volt.
Egyre inkább szaporáztam a lépteimet, szerettem volna már az ágyban lenni, és kevesebbet gondolkodni a holnap kezdődő tanításról. [Itt arra gondol, hogy az új iskolában, holnap kezdődik számára a tanítás -szerk.]
Ahogy mentem át az utcán, hirtelen éles fényre lettem figyelmes. Pár másodpercig nem is láttam semmit, majd mikor a szemem kissé hozzászokott a hirtelen jött világossághoz, ki tudtam venni egy motort, amely egyenesen felém jött.
Pánik futott át rajtam. Féltem. Eljött a halál? Vagy mi lesz? Totál lebénultam. Mintha a lábam a betonhoz lenne szögezve, úgy néztem ki a fejemből. Mozdulni se tudtam. Mindez egy másodperc töredéke alatt történt.
Mint derült égből a villámcsapás úgy suhant át rajtam a felismerés, hogy el kellene ugranom az út közepéről.
Nem vagyok biztos benne, hogy mi történt, de azt tudom, hogy a jobb oldal felé vettem az irányt. Azt hiszem, sikerült kikerülni, de a lábamban érzett hatalmas fájdalom mást jelzett.
A motoros elhajtott. Figyeltem a bal lábamat, amelyből vér szivárgott, tócsát alakítva ki a kissé nedves betonon. Egyre inkább fájt.
Fel akartam állni, de nem tudtam. A telefonomért kutattam a táskámban, és sikerült is elérnem, de a látásom egyre inkább alábbhagyott, a fájdalom csökkent, majd minden megszűnt körülöttem.