Sziasztok!
Először is sajnálom a rengeteg késést, nem is csodálnám, ha már egy olvasóm se lenne, habár eddig se volt sok.
Erről a részről annyit, hogy ez egy olyan átkötő, összekapcsoló rész. Azért remélem tetszik...
Jó olvasást.
Miután magamra maradtam még mindig kissé ingerülten dőltem hátra
a kényelmetlen vas ágyon, majd újra felidéztem az éjszaka azon részeit,
amire még emlékszem. Mindenképpen rá akartam jönni arra, hogy ki volt
az a motoros, bár kérdésem sajnos nem lelt válaszra.
A szüleim és az orvosok szerencsére tiszteletben tartották a kérésemet,
hogy egyedül szeretnék maradni, így a nap további részében nem
zaklattak, a gondolataim uralhatták az elmémet.
Most, hogy itt vannak a szüleim, most, hogy megtaláltak, lehet, sőt
szinte biztos, hogy a régi unalmas életemet kell folytatnom, ami csak
abból állt, hogy teljesítsem azokat a dolgokat, amiket elvárnak tőlem.
Utálom a stressz helyzetet. Ilyenkor sose vagyok önmagam. Mintha teljes
egészében egy másik ember bőrébe bújnék, és onnan szemlélném a világ
apró és nagyobb történéseit. Mintha egy teljesen más emberként figyelném
meg azokat az egyszerű és apró dolgokat, amik máskor fel sem tűnnek,
például a falevél lehullását, a bútorok reccsenését, a szénsavas üdítők
bugyborékolását.
Ilyenkor a szokásosnál is ingerültebb vagyok. Folyamatosan csak egy
kérdés motoszkál a fejemben, de az teljes egészében beleégette magát az
elmémben. Mintha a kérdés, a gondolat rabja lennék. Nem tudok tőle
szabadulni bármennyire is szeretnék. Mintha egy hatalmas burok venne
körül, ahova ha belépsz, aludni sőt élni se fogsz tudni. Rögeszméddé fog
válni egy gondolat, és addig nem fogsz nyugodni, míg azt ki nem
deríted.
Halk kopogást hallottam, majd a fejem balra fordításával meg is
pillanthattam a személyt, aki benyitott a szobába. Magas nő volt, barna
hajjal, barna szemekkel, szemei alatt sötét karikákkal. Fehér nővér
ruhát viselt, egy tálcát tartott a kezében azon mindenféle kórházi
koszttal.
-Elnézést, hogy megzavarom, de gondoltam, hogy éhes-Jött közelebb és letette a tálcát a kis asztalkára.
Undorodva néztem az ételre. Az a tipikus mindenevő vagyok, de ettől még
nekem is felfordult a gyomrom. A főzelék-ha lehet annak nevezni-
beazonosíthatatlan volt. Nem is csodálkoznék rajta, ha a fejem hirtelen
zöldre változna.
A nővér láthatta rajtam, hogy nem igazán érzem jól magam, így egy apró
mosoly kíséretében magamra hagyott, hátha ha jobban szemügyre veszem az
ételt, kedvet kapok hozzá.
Nagyot sóhajtva hajtottam vissza a fejemet a párnára, majd a szemem
lehunyása után a világ egyre inkább halványodott, míg csaknem eltűnt.
