Bevezető

 A szeptemberi lágy szellő cirógatta az arcomat. Az égbolt felhőtlen, tiszta volt és a csillagok a végtelenségig ragyogtak rajta. Egy-egy lágy fuvallat emelt kicsit a szőke tincseimen, de amint tovament azok visszasüllyedtek a hátamra.
Boldog voltam.
Örültem, hogy végre elszabadultam az otthonomtól, örültem, hogy végre új életet kezdhetek egy új városban.
A folyó feletti hídon emberek sokasága csodálta a ma éjszakai tisztaságot. Boldogan ölelkeztek a párok, a kis gyerekek vígan ugráltak. Autókat csak itt-ott lehetett látni, így a kicsik kezét nyugodt szívvel engedték el.
Ha az ember csak ezt a képet látja, akkor rögtön azt gondolja, ez a gondtalan élet, a boldogság városa.
Egy sóhajtás kíséretében vettem tudomásul, hogy ez minden amit én is szeretnék, és ez minden amit nem kaphatok meg.
Most már nem érdekel. Ha 18 évig nem törődtek velem, akkor itt az ideje, hogy új életet kezdjek. Nélkülük. A szüleim és a bátyám nélkül.
Chris még úgy ahogy törődött is velem, de általában én voltam a kicsi, akinek úgy kellett ugornia ahogy ő fütyült. A szüleink ki se láttak a munkából, ha pedig igen, akkor is csak a felgyülemlett feszültség miatt, ami persze az énrajtam csattant.
Ezeket el kell felejtenem. Már letisztáztam a dolgokat a búcsúlevelembe, amelyben leírtam, hogy ne is keressenek. Kaptam egy új esélyt, és nem akarom elszalasztani.
Lassú léptekkel távoztam a város belsőbb részeibe. Ahogy mentem egyre több volt az ember, és egyre több az éjszakai klubok. Bevallom, kicsit féltem, hogy összefutok egy részeggel, aki nem fog békén hagyni.
De szerencsére nem.
A szállásom felé vettem az irányt. Ahogy befordultam a sarkon, az ismerős épületet már meg is pillantottam. Magas kék falai mint egy erőd, úgy állt a sötét házak között. Egy mellékutca végén volt.
Egyre inkább szaporáztam a lépteimet, szerettem volna már az ágyban lenni, és kevesebbet gondolkodni a holnap kezdődő tanításról. [Itt arra gondol, hogy az új iskolában, holnap kezdődik számára a tanítás -szerk.]
Ahogy mentem át az utcán, hirtelen éles fényre lettem figyelmes. Pár másodpercig nem is láttam semmit, majd mikor a szemem kissé hozzászokott a hirtelen jött világossághoz, ki tudtam venni egy motort, amely egyenesen felém jött.
Pánik futott át rajtam. Féltem. Eljött a halál? Vagy mi lesz? Totál lebénultam. Mintha a lábam a betonhoz lenne szögezve, úgy néztem ki a fejemből. Mozdulni se tudtam. Mindez egy másodperc töredéke alatt történt.
Mint derült égből a villámcsapás úgy suhant át rajtam a felismerés, hogy el kellene ugranom az út közepéről.
Nem vagyok biztos benne, hogy mi történt, de azt tudom, hogy a jobb oldal felé vettem az irányt. Azt hiszem, sikerült kikerülni, de a lábamban érzett hatalmas fájdalom mást jelzett.
A motoros elhajtott. Figyeltem a bal lábamat, amelyből vér szivárgott, tócsát alakítva ki a kissé nedves betonon. Egyre inkább fájt.
Fel akartam állni, de nem tudtam. A telefonomért kutattam a táskámban, és sikerült is elérnem, de a látásom egyre inkább alábbhagyott, a fájdalom csökkent, majd minden megszűnt körülöttem.