1.rész

Sziasztok! : ) 
Amikor belekezdtem ebbe a blogba/történetbe, úgy gondoltam, akarok valami jobbat az eddigi írásaimnál...Hogy sikerül-e? Nem tudom. 
De egy biztos: az ember a hibáiból tanul. 
Soha nem mondtam magamról azt, hogy az írás nekem nagyon megy, de szeretnék jobb és jobb lenni benne, éppen ezért a kritikákat is szívesen fogadom, amíg nem támadásszerűen van megfogalmazva az. : ) 
Ha tetszik is a történet, de látsz benne bármilyen hibát, akkor nyugodtan írj! : ) 
Jó olvasást!

Amint úgy éreztem, hogy újra magamnál vagyok még élesebb, még inkább intenzívebb fájdalom söpört végig rajtam, mint utolsó emlékeim szerint.
Egy motoros... közelített... elugrottam... vagy mégsem?
Megpróbálkoztam felemelni a szemhéjamat, de azok nem akartak engedelmeskedni. Néhány próbálkozás után, kissé nyugtalanul, beletörődve a dolgokba, abbahagytam a próbálkozást, majd próbáltam visszaesni az álomvilágba.
Amint legközelebb újra magamnál voltam, megpróbálkoztam a korábban sikertelen mozdulattal. Lassan, óvatosan megpróbáltam felemelni a szemhéjamat. Amint egy kicsit megemelkedett, de a hatalmas fényáradatnak köszönhetően újra lecsukódott.
Mintha most látnék ilyet először. Olyan furcsa érzéseim voltak, de ennek ellenére, újra megpróbálkoztam az előbbi mozdulattal.
-Felébredt-jelentette, ki egy határozott mély hang. Nem akartam hinni a füleimnek. Gondolatban fohászkodtam az Istenhez, hogy csak ne az legyen, amire gondolok.
Amint a szemem hozzászokott a fényhez, és úgymond láttam is a körülöttem lévő környezetet, még élesebben, még intenzívebben belém hasított a tudat: Minden hiába.
A fehér ágy mellett, a szintén világos színű falak, a barna faajtó, a fehér éjjeliszekrénnyel körülölelve a családomat láttam.
A francba.
Chris kék szemei az enyémbe fúródtak. Aggodalmat, félelmet, szomorúságot és a megkönnyebbülés jeleit tudtam kiolvasni belőlük. Még mielőtt bármit mondhattam, vagy megpróbáltam volna mondani, a szüleim beelőztek.
-Alyson...Hogy...érzed magad?- Anya szaggatott beszédéből következtetve, már tudtam, hogy aggódott értem. A világos kék szemei sarkában egy-egy megbújó könnycsepp, most utat talált magának, és lefolytak világos arcán.
A tekintetem apám felé vándorolt. Úgy állt az ágyam szélén akár egy szobor. Nem tudtam semmilyen érzelmet leolvasni az arcáról, de ezen nem is lepődök meg. A családom mindig is arra tanított-főleg apa-, hogy rejtsem el az érzelmeimet, mert azzal nem megyek semmire, ha világgá kürtölöm a szomorúságomat, a boldogtalanságomat, csak arra lesz jó, hogy a rosszakaróimnak erőt adjak.
Tőle tanultam meg a komoly és megsemmisítő pillantásokat, amiket az embereken alkalmaztam.
Nem sok ember ismer engem igazán. A legjobb barátaim Anna és Hayley volt a családomon kívüli egyetlen emberek, akik tudták, hogy milyen is vagyok valójában. Nekik köszönhetem, az életemben azokat a perceket, amelyek őszinte mosolyt csaltak az arcomra.
Amint újból anyára vándorolt a tekintetem, kinyitottam a számat, de egy másodperc múlva vissza is csuktam.
Nem azért hagytam el őket, hogy most a nyakukba essek, és visszamenjek hozzájuk.
Önálló akarok lenni, és a lehetőséget nem szalasztom el.
-Alyson, mondj valamit...- kérlelt a bátyám.
Nem akartam, de látva reménnyel teljes arcukat, erőt vettem magamon, és kimondtam azt, amit már rég ki kellett volna.
-Menjetek el...-hangom rekedt volt, de tisztán lehetett hallani, és kiolvasni belőlük az érzelmeket. Nem akartam, hogy itt legyenek. Az új életemben ők nem foglalnak helyet.
-Alyson...-kezdte anyám, de apám mély éles hangon közbevágott:
-Haza jössz velünk! Nincs vita!- jelentette ki határozottan.
-Nem- csak ennyit szóltam. Egy szó, de remélem a jelentése világos számukra.
-Kérem most menjenek ki, a betegnek pihennie kell!-nyílt az ajtó, és egy ötvenes évek középén járható, szemüveges, kissé kopasz orvos lépte át a küszöböt.
A szüleim és Chris vonakodva ám, de távozni készültek a szobából. Amikor anya az ajtóhoz ért, még visszafordult hozzám, s csak ennyit mondott: Szeretlek.
A szó mint egy éles penge belém hasított. Szinte soha nem mondta ezt nekem, de a könnyes szemeiből ítélve, kezdtem neki hinni.
A francba.


Amint újból magamhoz tértem, a szüleimet, Christ, az orvost és pár rendőrt pillantottam meg a szobában. Tudtam, hogy mi következik, csakhogy nem voltam készen arra, hogy beszéljek róla.
Az emlékek hirtelen mintha szíven szúrtak volna. A boldog emberek, az éjszakai klubok, a motoros...
-Jó napot- dünnyögtem az orrom alatt.
-Jó napot. Örülünk, hogy felébredt, és csodával határos módon megúszta a balesetet egy lábtöréssel és néhány zúzódással. Sajnáljuk, hogy ilyen korán jöttünk, de szükségünk van minden információra, amire emlékszik a balesettel kapcsolatban. Segít nekünk?
Hogy segítek-e? Még magamban se mertem tovább boncolgatni a szálakat, nem hogy másnak segítsek...
-Én...nem tudok mit mondani- jelentettem ki kissé bátortalanul, rekedtes hangon.